Sosem hittem volna, hogy egyáltalán meg kell ismerkednem vele - mi több: az életem nélkülözhetetlen segítsége lesz, remélem persze, hogy  csak rövid időre.
Amikor belekényszerültem, mi tagadás, egy vicc jutott az eszembe, s nem csak hogy eszembe jutott, de azóta is ez a vicc a mottója ennek a nem túlságosan  vidám helyzetnek, amibe kerültem. Vonakodva bár, de muszájból leírom, hiszen így válik csupán érthetővé a dolog. Tehát: János bácsi sosem ült még repülőn, egyszer azonban alkalma nyílt erre, egy kétüléses gépen. Látva a bácsi félelmét, a pilóta elhatározta: most alaposan megleckézteti őt. Repülés közben először is megbillegtette a gépet, s leste a hatást. János bácsi csak ennyit mondott: gondoltam. A pilóta mind vakmerőbb manőverekbe kezdett, a bácsi ezt is csak így nyugtázta: gondoltam. A repülés végén jött a non plus ultra: a pilóta hanyatt fordította gépét a levegőben, s újból várta a hatást. A bácsi azonban rezignáltan csak ennyit mondott: na, ezt nem gondoltam. A leszállás után, már a földön a pilóta kíváncsian kérdezte meg János bácsit: ugyan mit jelentenek ezek a megjegyzések? A bácsi kész volt a válasszal: tudod fiam, amikor megbillegtettél , én bepisiltem - na, ezt előre gondoltam. Amikor bravúrokat csináltál, én becsináltam - ezt is gondoltam. Amikor viszont fejre álltunk, mindez a nyakam közé folyt - na  fiam, ezt már nem gondoltam volna!
Valahogy így jártam én is a kerekesszékkel. Miután két műtét között az egyik  lábamat egyáltalán nem szabad terhelni, gondoltam, kiíratok egy ilyen alkalmatosságot, hiszen hónapokat az ágyban - ágy szélén tölteni borzasztó volna. Igaz, olvasni, írni ott is lehet, hiszen a gondolatok mindenhol szabadon szárnyalhatnak, a testnek azonban mégis csak börtön egy ilyen helyzet. A kerekesszékkel legalább kimozdulhatok más helyiségekbe, tehetek - vehetek, azzal hízelegvén magamnak, hogy azért hasznos, látványos dolgokat is tudok csinálni. Ezeket a lehetőségeket valóban kicsit megváltásnak  gondoltam.
Azt azonban, hogy mennyire más lesz a világ ebből az aspektusból -a kerekesszékből  nézve- no, azt soha nem hittem  volna. Hogy nehezen vergődök át küszöbökön - hogy alig érem fel a villanykapcsolót, könyvespolcot - hogy szűk helyre nem tudok bejutni - hogy nem tudom egykönnyen kirázni a portörlőt! Nem is érdemes folytatni...
Egészen más lett így az élet, és talán még szomorú is volna kicsit, ha nem törekednék arra, hogy a humoros oldalát nézzem a dolgoknak. Néha bizony kinevetem magam, a saját tehetetlenségemet. Persze, tehetem, hiszen a tervezett új műtét - reményeim szerint - visszaadja majd a mozgás készségét, lehetőségét nekem, így kicsit visszakapom majd a régi életemet is.
Egy azonban bizonyos: a kerekesszékből nézve alaposan átértékeltem a világot, az embereket, és persze, saját magamat is.  A maga nemében páratlan élményekkel lettem gazdagabb, mióta használnom kell  ezt az eszközt. Bizony, önmagában sokszor tehetetlen  az ember, főleg ha ki kell mozdulnia a komfortzónából, gyakran rászorul tehát mások segítségére. Mondhatom, nekem igen jók a tapasztalataim e téren: nagyon sok figyelmet, segítséget kaptam, még  idegen  emberektől is. Olyan valakik segítettek átkelni például egy-egy magas küszöbön, akikről első látásra nem is reméltem volna segítséget. Ez nagyon jóleső érzés. Sokan és kedvesen kérdezték: miben tudnak még segíteni?  És mosolyogtak közben! Mindenesetre gyakran elmondom: ha rajtam múlna, bizony, én mindenkit beleültetnék legalább egy hétre a kerekesszékbe! Ez ugyanis a legjobb módja annak, hogy szembesüljünk saját korlátainkkal, egyúttal megtapasztalhassuk nemcsak gyengeségünket,de az emberi szolidaritás, a humánum erejét és fontosságát is.(Írta: Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)

  

Karácsony…Mindnyájan nagyon várjuk ezt a szép ünnepet. Sajnos, az idők során   rengeteg  közhely is született vele kapcsolatban,  ezek között ez jár élen: „ a szeretet ünnepe…” Ez a kis elmélkedés arra szeretne rávilágítani: mi  is maradt mára ebből az ünnepből, az ünnep misztériumából. Még jól emlékszem  a régi,  gyermekkori   Karácsonyokra, és bizony, nagyon szívesen   emlékszem vissza rájuk, még 65 éves fejjel is .  Igen, szívesen,  és  bizony,  meghatottan is, sok szeretettel és rengeteg nosztalgiával… Ez persze így természetes,  hiszen  ahogy  életem  napja lassan-lassan a nyugvópont felé közeledik, minden régi dolog valahogy megszépül. 
Igen, a régi Karácsonyok.  A  nagyszüleimék egy kis vaskályhával fűtöttek, ami    Karácsonykor mindig  sokkal gazdagabban ontotta hevét.  Ha máskor takarékosan is kellett bánni a tüzelővel, az ünnepen mindig jó meleg volt. A  meleg  szobában  estefelé aztán már ott  állt  minden gyerek álma: a karácsonyfa, telis-tele szaloncukorral. A mai kor szerencsés gyermekei már kényük-kedvük szerint válogathattok a zselés, marcipános, és csak a jó ég tudja, miféle szaloncukrok között.  Az '50-es, '60 években azonban csak egyféle szaloncukor volt:  kőkemény, fogat próbáló.  Az íze sem volt olyan jó –de ki törődött vele!  Nekünk,  gyerekeknek így is ez volt  maga a csoda. Háromféle színű  cukor volt: rózsaszín, fehér  és  barna.  A  rózsaszínűt   puncs-, a fehéret citrom-, a barnát csoki ízűnek  becézték  a gyártók. Az volt az érdekes, hogy évről évre legelőször mindig a barna fogyott el: mindenki azt lopkodta a fáról, és csak azután fogyott a többi.
Hát még   amit a fa alatt kerestünk, és találtunk!  Az ajándékot  akkor  valóban  az  a  betlehemi  Jézuska hozta, akiről tudjuk:  nagy szegénységben, egy istállóban született… Egy kisebb baba, egy könyv, és főleg ruhanemű – hiszen ezekre volt akkoriban a legnagyobb szükség. Egyszerűek voltak tehát ezek az ajándékok, mégis nagy örömet szereztek nekünk. A kis karácsonyfa alatt  hálatelt szívvel  énekeltük  együtt, az egész család  a szebbnél szebb karácsonyi énekeket – amelyeket még ma is tudok és nagyon szeretek. Miután megjött a Jézuska, vacsoráztunk,  ezután pedig folytatódott   a  gyönyörű, bensőséges  Szenteste. Nekünk, gyerekeknek is szabad volt  ilyenkor fennmaradni, amíg csak le nem ragadt a szemünk. Közös kártyázások ,társasjátékok,  mesélések  jelentették   az esti programot  - el nem mulasztottuk volna ezeket semmi pénzért!
Nem véletlenül maradtunk fenn,  hiszen  éjjel  11 óra tájban mindnyájan –mi, gyerekek is- szépen felöltöztünk és készültünk  a templomba, az éjféli misére! Ez koronázta meg igazából a napot, az ünnepet, és s nekünk, katolikus  embereknek  kihagyhatatlan  -kötelességünk? –nem:  igényünk volt arra, hogy Jézus születését  sok más  emberrel közösen ünnepelhessük.
A templom hatalmas épület volt, minden fűtés nélküli. Majd ráfagytunk a padra, és ha beszéltünk, vagy énekeltünk,  dúsan göndörödött a szánkból a pára.  Mi, gyerekek különösen nagyon élveztük ezt,  hatalmasakat fújtattunk tehát  - ha kellett, ha nem. Csak szüleink, nagyszüleink rosszalló pillantása szakította félbe ezt az ártatlan szórakozást. Szépen lezajlott a mise, mi közben boldogan énekeltük a szebbnél szebb karácsonyi énekeket:
                        „Krisztus, Jézus született, örvendezzünk,
                         néki öröméneket zengedezzünk…”
vagy a legrégebbi magyar karácsonyi éneket:
                      „Csordapásztorok midőn Betlehemben
                        csordát őriznek éjjel a mezőben....”
Hazafelé megtisztult lélekkel, boldogan tapostuk a mély havat, miközben a házak kéményei békésen pipáltak a téli éjszakában…
Sok évtized eltelt azóta.Én magam is szülő, majd pedig nagyszülő lettem, de a Karácsony  azóta is a legszebb, legkedvesebb ünnep maradt számomra .  Mostanában azonban nagyon sokat gondolkodom egy   sor nyugtalanító  jelenségen. Manapság mi  már sokkal  több pénzzel rendelkezünk, mint régen szüleink, nagyszüleink.  Így az ajándékozási szokások is alaposan megváltoztak.  Önmagában nem volna ez baj, hiszen mindenki nagyon szeret ajándékot kapni, és a szülők is akkor boldogok, ha gyermekeik álmait, vágyait be tudják teljesíteni. Mégis: valami elveszett… Nem tudom, vajon örökre-e, csak remélni tudom, hogy nem.  Rajtunk múlik, hogy feltámasszuk a régi szép, bensőséges ünneplést. A TV-ből, rádióból  egyre ömlik ,  a plakátok is ránk kiabálják:  végy ezt - végy  azt…olcsó, most akciós..csak Neked!! Anyagiasult világunkban sajnos, a fogyasztás, a vásárlás van a középpontban. Az üzletekben, plázákban a mérgezett egérhez hasonlóan rohanó, szinte hipnotizáltan turkáló, vásárló – és nagyon ingerült,  idejekorán kimerült  emberekkel találkozhatunk.Sokszor látni  parázs  veszekedést folytató házaspárokat, ahogy  szinte gyűlölködve rángatják , taszigálják egymást pulttól pultig. Igen, hiszen kezükben ott a hatalmas lista:  ki mit kért –mit rendelt!-  karácsonyra!  El tudom képzelni: ha elérték céljukat  és mindent megvettek, amit kellett (vagy a pénzük fogyott el) – otthon csak lerogynak a legközelebbi székre, és magukban  csöndben elátkozzák az egész karácsonyi mizériát.
Erről szólna tehát a Karácsony?  Vásárolni, vásárolni –még azon az áron is, hogy ehhez bizony akár kölcsönt  is  fel kellett venni?
Újra és újra visszagondolok  azokra a régi karácsonyokra, amikor  vonattal ugyan, de mindig igyekeztünk  szeretteinkhez eljutni. Hogy tudtunk örülni az egyszerű ajándékoknak  és azoknak  a jókedvű közös játékoknak is,  amelyek tétje egy-egy szem dió, vagy alma volt csupán! Milyen jó volt aztán a közös látogatás az éjféli misére, utána  pedig  - lélekben megújulva-  ahogy mindenki kedvesen kívánt egymásnak  nem kellemes, hanem  áldott  Karácsonyt!
Tudom, hogy  az Idő mindent megszépít, mint ahogy azt is tudom: egyes dolgok sosem térnek már vissza. Mégis: nem lehetne nyugodtabban, csöndesebben, s főleg bensőségesebben ünnepelni? Jó lenne visszatalálni ahhoz az egyszerű, szegényes kis betlehemi jászolhoz és annak lakójához. Ő koldusszegényen érkezett a földre, de elhozta nekünk a szeretet nagy ajándékát.   Fogadjuk hát méltóképpen  ezt az ajándékot, és osszuk minél  több- és többfelé, hiszen a Karácsonynak ez a lényege, az igazi, a legfőbb ajándéka!  Sokkal gazdagabbá válnánk lélekben, és volna szemünk a szükség, a nyomor meglátására is. Olyan sokan vannak egyedül –vagy ténylegesen, megözvegyülve, vagy pedig társas magányban tengődve…és csak sínylődnek, megkeseredett lélekkel, reménytelenül. Ha  megpróbálnánk  igazán, és őszinte  közeledési szándékkal   kinyújtani egymás felé a kezünket (és nemcsak az ünnepi eufóriában hangoznának el a sztereotip jókívánságok) – nagyon sok mindent  meg tudnánk változtatni magunk körül. Próbálkozzunk:törekedjünk erre…(Írta:Dr. Hajdú Lajosné Rácz Gabriella)